A OLDAL
A nyugalom mellett bennem van a feszültség, a várakozás, az ismeretlentől való félelem, a tudat, hogy mekkora megkönnyebbüléssel jár majd a költözés. Az elmúlt egy hét arról szólt, hogy idegenekből közös célért küzdő (mindenki a maga eszközeivel, egy csoda látni, hogy mennyire mások vagyunk) csapat, jó csapat reményes emberek lettünk. Két hete sem ismerjük egymást,de semmi fenntartás nincs bennünk egymás felé, nincsenek bután feltett kérdések és fél válaszok.Az új lakótársaimmal azt hiszem jól együtt tudunk majd működni. A következő három napban gyorsulnak majd fel igazán az események, amikor is összepakolás, zsákolás (jön a zsákos ember, hááháá), költöztető, rohangálás papírokkal, papírok után, sok és nagy pénzek lerakása, cipekedés, por, öröm, hazárdjáték (kártyán dől majd el, hogy ki választ először szobát), home warming party,közös IKEA,első vacsora … vannak tervek, ja.Ez a mostani szörnyű, ahogy Fruzsi mondta “Apokalipszis most” hangulat pedig nagyon hamar kiírtásra kerül a fejemben és véget ér az egy éve szép reményekkel megkezdett, egyre romló, mára összeomlott reláció IS. Nem kicsit fogok fellélegezni.
B OLDAL
Majd megint valami elmúlik ami még sem érkezett, illetve nagyon is itt volt/van csak még mindig nem hiszem el, mert nem akarom beleélni magam, mert félek, tartok.Sehol nincs a pózolás, minden annyira magától értetődő, a félelemnek itt nincs helye, ez valami egész másról kéne, hogy szóljon. Majd szép lassan elfelejtődünk egymásnak, elvesztem a játszópajtásomat, vagy épp megkapom?! Ki tudja. Egyszerre vagyok kiváncsi a jövőre, de ugyanakkor van bennem egy kipárnázott nyugalom is.
Érzem, hogy minden jó lesz, most is az. Amikor meg nehézkesebb, görcsösebb, szomorúbb az élet akkor ott a tudat, hogy hamar elmúlik.
Az nem járja, hogy mindig csak kacagunk, ugyanazokon a poénokon nevetünk, együtt fordulunk az ágyban és annyira tökéletesen passzol egymáshoz a testünk mint ha akvarell lenne. Túl szép lenne ha maradna, tejszínhabos csokitorta…csak leette vki róla a cseresznyét.
